A nagy könyvek a szekrényben nekem nem jelentettek semmit. Elnézegettem kívülről őket, de tilos volt hozzá nyúlnom. Gimnazistaként vehettem először kézbe. Szó szerint feltárult a múlt egy darabkája. A régi anyakönyvek meséltek nekem a falunk egykori lakóiról. Tudtam, hogy a földművesek mellett egy családé volt a bolt és egy másik üzemeltette a közösség kulturális találkozóhelyét, a kocsmát. Meglepődve láttam, hogy mennyi iker született a múlt század elején! Felnőttség küszöbét azonban kevesen léphették át, mert elvitte őket a torokgyík, spanyolnátha vagy valamelyik más betegség. a temető sem őrzi nyomaikat, sok családnak magva szakadt vagy szétszórta őket a történelem vihara.
Amikor besüllyedt hantot látok mindig elszorul a szívem a halottért, aki felett sosem repül már a mesebeli kék madár. (Minden halottak napján gyertyát gyújtok otthon a sötétben és a szélre bízom a gondolatom, hogy megtalálja szeretteimet, akik nincsenek már köztünk.) Gyerekként láttam egy filmet erről, amiben az ősök mozdulatlanul ültek egy szobában, amikor az élők beszélgetnek róluk, akkor éltre kelnek addig, amíg e világban van, aki emlékszik rájuk.
Nagyon izgatott, hogy kik az őseim. Azt, hogy hol eredtek, a családunk fájának gyökerei, azt már szájhagyomány alapján is tudtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése